Életút interjúnak indult, majd egy komoly önismereti utat jártam be Rigó István fodrászmester oldalán. Talán nem is gondolnánk, hogy szakmai fejlődésünkhöz önmagunk megismerése milyen nagy mértékben kapcsolódik. Mikor az inspirációt emlegetjük, akkor az újat keressük és kifejezzük nyitottságunkat a változtatás irányába. Ez pedig Rigó István munkájában és munkatársai felé támasztott elvárásaiban igen meghatározó. Egy hosszú beszélgetés kivonata, ami 2020 júliusának végén a L’Oréal Professionnel és Matrix oktatási vezetőjével, a Wella Professionals egykori oktatóstúdió vezetőjével készült.

28 éve a szakmában, 20 éve az oktatásban. Mindig is fodrász szerettél volna lenni?

Sarkadon, a gimnáziumban érettségiztem, a pályaválasztásnál két dolgot írtam be, bár egyik sem a fodrászat volt. Keresztapám vonalán katonatiszt szerettem volna lenni, hiszen láttam, milyen nagyszerű életet élt, illetve az édesanyám hatására elektroműszerész. Ez utóbbi lazán kapcsolódott csak: mindig azt láttam, hogy a tévészerelők milyen sok pénzt kértek egy-egy javításért. Ezekről gyorsan kiderült később, hogy egyik sem az én utam: a katonaságban nem tetszett a hajnali ébresztő, az elektroműszerészetről pedig kiderült, hogy nincs hozzá elég türelmem. Dilemmáztam egy ideig, mi is legyek. Azon a nyáron aztán elküldött az apám egy háztartási boltba, hogy dolgozzak ott, ami igen rosszul érintett. Eközben a sarkadi karatemesteremről kiderült, hogy végzettsége szerint fodrász. A dolgok úgy alakultak, hogy végül az én első fodrászmesterem a karateedzőm lett. Mindig a fodrászatban vártunk az edzés előtt. Néztük ahogy dolgozik, és ahogy gyűjti a sok piros százast, amit aznap keresett. “Úristen, milyen jó pénzt lehet ezzel keresni, jó lesz ez a szakma!” – gondoltam. Anélkül, hogy bármilyen más szakmát elkezdtem volna, még azon a nyáron eldőlt, hogy fodrász leszek.

Milyen érdekes, hogy nem egy gyerekkori vágyból indult a fodrász karriered.

Nem, bár hozzáteszem, hogy jóval később a volt gimnáziumi osztálytársaim mondták egy találkozón, hogy ők már akkor látták nálam ezt a vonalat, amikor anno valakinek a hajával babráltam, vagy éppen véleményt alkottam róla. Engem a racionális érvek “odaszólítottak.” Láttam a mestert és azt, hogy itt egy olyan szakma, amivel jó egzisztenciát lehet kialakítani.

Mikor érkezett el az a pillanat, amikor megszeretted a fodrászatot?

Ez folyamatosan alakult ki. A szakma megszerzése után férfifodrászként dolgoztam, és csak két év múlva nyitottam a női fodrászat felé. Egy nagyon helyes lány lakott a szomszédban, akinek a haján vizsgáztam kétszer is, és rájöttem arra, hogy ez milyen nagyszerű: milyen boldog lesz egy lány azáltal, amit csinálok, és ez az érzés beszippantott. Amikor egy nő hajához hozzányúltam és ő szebb és boldogabb lett attól a frizurától, amit csináltam, az egy olyan energiát hozott létre, ami a mai napig is megvan és motivál. Szerintem ez a szakmának az egyik mozgatórugója. Férfi fodrászként megtanultam precízen dolgozni, de az nem nyújtotta ezt az érzést.

A tudatosság már ekkor is megvolt benned?

Mindig apró lépcsőfokok jöttek. Elsőként az, hogy el tudjak készíteni egy olyan stuccolást, amivel olyan szép átmenetet tudok csinálni, mint amilyet a mesterem. Akkor az egy olyan cél volt, amit el tudtam érni. Utána az, hogy el tudjam készíteni azt az egész formát, amit ő levágott. Aztán jött a női fodrászat és a további kérdések: hogyan csavarja a mesterem a női hajakat, miért éppen azokat a színeket használja és a többi. Sok minden megvalósíthatatlan dolognak tűnt akkor, és ez nagyon inspirált, hogy én is el tudjam készíteni. Akkor még ösztönösen a kézügyességemet felhasználva kezdtem el tanulni. Mestereim folyamatosan inspiráltak és fejlesztettek, szintről-szintre jutottam előrébb általuk. Mikor megtorpantam valahol, mindig érkezett támogatás.

Hogyan haladtál a munkád során, kik tanítottak, inspiráltak?

A tanulóéveimért nagyon hálás vagyok, két nagyon kedves és rendes kollégánál tanultam: Bondárné Kati néninél a női fodrászatot, és Szabó Lajosnál a férfit. Viszont nem elégedtem meg azzal, amit ott kaptam Sarkadon. Sok kérdőjel volt bennem és egy erős vágy arra, hogyan lehet technikailag mindent kivitelezni. Rengeteget tanultam, de dolgozott bennem egyfajta hiányérzet és kíváncsiság. Nem sokkal később Békéscsabára kerültem Kiszely Jánoshoz. Ő vitt tovább egy szinttel, és készített fel 1994-ben a mestervizsgámra. Tudni akartam azt, hogy hogyan is lehet ezt a szakmát még magasabb színvonalon művelni.

Ezt a választ Budapesten kaptad meg?

Igen. Éppen akkor jött a lehetőség Budapesten, mikor már kissé meguntam Sarkadon dolgozni, és azt terveztem, hogy János üzletében folytatom Békéscsabán. Ott néhány hónapot el is töltöttem, de már korábban jeleztem a Wellás területi képviselőnek, hogyha bármilyen lehetőség lesz Budapesten, feltétlenül szóljon nekem. Évekig mondogattam neki, mikor 2000-ben egyszer csak jelentkezett. Akkor épült a Wella Stúdió a Belgrád-rakparton, és tervezték, hogy egy fővel bővítik a csapatot. Volt egy felvételi procedúra, amiben kb. tíz fodrászt kerestek meg országszerte, és az akkori ügyvezető, Simon János, illetve Bauer Tamás felvételiztetett minket. Akkor olyan nagy önbizalmam volt, hogy Simon Jánosnak a felvételi végén azt mondtam, hogy “bármilyen lesz a döntés, jó döntés lesz.” Így most utólag nem is értem, hogy egy ilyen meghatározó pillanatban, honnan volt ezekhez a szavakhoz indíttatásom. Talán csak nagyon elszánt voltam, és ez mondatta velem.

Szerencsésnek éreztem magam, mert ezzel az állással 2000 júniusában Budapestre kerülhettem, és láthattam a nagyokat, a Wella Top Team-et munka közben. Szabó Imre, Hajas László, Papasz Vasziliosz, voltak a legnagyobb hatással a munkámra, illetve Kormány Eta és Pikler Tibor inspiráltak később az oktatói csapatból a legjobban. A Wella Stúdióban Bauer Tamás, Ember Dezső és Nagy-Bozsoky Judit mellett kezdtem el dolgozni, ők is a topot képviselték az oktatói részről. Ott aztán megértettem, hogy nagyon is van hova továbbfejlődni. (nevet)

Hogy élted meg a váltást?

Úgy érkeztem Budapestre, hogy nem ismertem a városban senkit. Azt a sarkadi vendégemet ismertem egyedül, akinek a lakásába költöztem, és akivel háromhavonta egyszer találkoztam, amikor eljött hajat vágatni. Izgalmas kezdet volt, mert Sarkadon szakmailag, emberileg és egzisztenciálisan is nagyon elismertek a vendégeim. Aztán Budapesten egy darabig igazán senkinek éreztem magam. Amikor elkezdtem dolgozni azt éreztem, hogy amit tudok a szakmáról, az a nullához közelít. Ismeretségi köröm kizárólag a kollégáimra szűkült, és kevesebbet kerestem, mint Sarkadon. Ezekkel az érzésekkel indultam el.

Dezső alkalmanként leült velem és megkért, hogy adjam elő egy-egy oktatásomat, közben összeírta, hogy min kellene változtatnom. Olyan hosszú volt a lista, végig sem tudtam olvasni. Aztán elkezdtem én is összeírni, hogy miben kell még fejlődnöm: szakmailag, az ahhoz kapcsolódó lexikális ismeretekben és az előadói készségben. Kezdetben azt sem tudtam, hogyan kell odamenni egy kollégához az oktatáson. Mit mondjak neki? Hogyan is tudnék én segíteni? És mikor ezeket a kérdéseket megfogalmaztam és leírtam, akkor elindult valami. Gyakorlatilag már akkor úgy éltem, hogy mindig láttam, mi a célom, miben kell fejlődnöm, és abba az irányba mozgattam az energiáimat. Ezt próbáltam nagyon hideg fejjel megítélni, sokszor kértem visszajelzést a kollégáimtól.

Akkor még nem beszéltem angolul, viszont szerencsés voltam. Az akkori főnököm ebben is támogatott, így két nyaramat is kint tölthettem Londonban, ahol sokat tanultam. Az előadói készséggel kapcsolatos hiányosságaim pótlására, elkezdtem ebben a témakörben is képezni magam. Szobatársam kollégáival, akik majdnem mind egy nagy multinacionális cégnél dolgoztak, barátok lettünk, akik a vendégeim is lettek. A napi munka után késő estig csináltam a hajukat hétről-hétre. Elkezdtem ismerkedni, ami aztán egyre könnyebben ment. Tehát valahogy minden összeállt: kapcsolataimat tekintve, szakmailag és egzisztenciálisan is folyamatosan fejlődtem.

Ez a téged mozgató és előrehajtó tudatosság összekapcsolható az önismerettel?

Abszolút. Az egyik a másikból következik. 2000-ben, amikor Budapestre kerültem, akkor már foglalkoztatott az önismeret és a tudatosság. Fizikálisan és mentálisan is, bár az akkor még nem volt annyira világos számomra, miért is kell ezzel kiemelten foglalkoznom. Ma már tudom, hogy ez a tapasztalat olyan szemléletet ad, ami a munkámban segít sikerre vinni egy csapatot, és támogatja a maximális egyéni teljesítményt.

Immáron a második multinacionális professzionális fodrászati cégnél dolgozol. Szakmailag milyen utat jártál be, milyen pozíciókat töltöttél be eddig?

2000-2008-ig tréner voltam, 2009-ben a helyzet úgy hozta, hogy oktatóból oktatási stúdió vezető lettem. Gyakorlatilag ez indított el ezen a pályán. Ugyanazon a helyen maradtam, de a pozícióm változásával sok új dolog jött. Az oktatás vezetését Sztranyával (Sztranyanszky Zsuzsa – a szerk.) kezdtük és csináltuk 2009-2015-ig. 2016 magasságában kezdődtek a cégnél a változások, amikor is kaptam a megkeresést a L’Oréal Professionnel-től. Ekkor már több sales-es kollégám is a L’Oréal-nál dolgozott. Langer Jelena (Léna), a L’Oréal Professionnel volt oktatási vezetője vette fel velem a kapcsolatot, és a többkörös interjúk után, közös döntéssel 2017 szeptemberétől kezdtem a Matrix márkánál, mint oktatásvezető. Léna későbbi távozásával – aki elindította saját vállalkozását –, jött az új jelenlegi pozíció. Most két márkáért vagyok felelős szakmai oldalról: a L’Oréal Professionnel és a Matrix tartozik hozzám.

Mennyire volt könnyű magadat elfogadtatni a L’Oréal-nál?

Úgy éreztem és érzem, hogy vártak itt, így nem volt nehéz dolgom.

Tehát a gyakorlati rész könnyen ment, beilleszkedtél és gyorsan el is kezdted a munkát. Lelkileg is ilyen zökkenőmentes volt a váltás?

Látod, az nem volt könnyű. Érzelmileg olyan mélyponton voltam, mint a tízéves kapcsolatom utáni szakításnál. Azt a rengeteg pozitív emléket és érzelmet, ami a korábbi márkához és emberekhez kötött, nehéz volt elengednem, és a megfelelő polcra tennem. Volt egy nagyon erős szándékom és vízióm, ez a kettő egy irányba mutatott, és voltak az érzelmeim. Ez a kettősség okozott néha nehéz pillanatokat.

Most viszont, ahogy visszatekintek erre a három évre, azt látom, hogy a történtek ismét a saját személyes fejlődésemet szolgálták. Sokat tanultam és tanulok minden egyes nap a cég és a kollégáim által. Örülök, hogy amiben jónak gondolom magam, ahhoz itt a L’Oréal-nál teret és lehetőséget kapok a kiteljesedésre. Szerencsésnek érzem magam, hogy egy rendkívüli csapatban, kivételes és nagyszerű emberek társaságában telnek a napjaim. Ezt el is szoktam nekik mondani, hogy ez nekem nem egy természetszerű dolog, és ezért hálásnak érzem magamat.

Vissza szoktál arra tekinteni, hogy honnan indult a karriered?

Igen, többször előjött már bennem ez az érzés. Legfőképpen az elején, amikor Budapestre költöztem, és gyakran vissza is jártam a volt mestereimhez. Még Sarkadon dolgoztam egy tó mellett, a város szívében, de már akkor arról álmodoztam, hogy nekem egyszer ez a dolog, ami itt van, az egy nagyszerű emlék lesz. Mai napig is intuitív módon élem az életemet. Nem hiszek a szerencsében, a tudatos teremtésben, és a célokban hiszek, amik mozgatnak. A mai napig is így élem az életemet. Mindig van egy listám a céljaimról. Mondom is a kollégáimnak, hogy én egy elit csapatot látok magam körül, akik nagyon tudják azt, hogy mit akarnak, miközben kedvelik egymást és a munkájukat is.

Jól kirajzolható fejlődési pályát jártál be. Ezt a görbét te is sokszor említetted már korábbi beszélgetéseinkben. Miért tartod annyira fontosnak ennek a tudatosítását?

Mert szerintem fontos látni, honnan indultunk és hol is tartunk éppen. A fejlődés az sosem lineáris, hanem hullámzó. Mindig vannak mélyebb pontok, ahonnan felfelé ível a görbe, ha nem állunk meg. Arra kell törekednünk, hogy mindig felfelé tartson ez az ív.

Jelenleg hol vagy ezen a görbén?

Most épp megint felszállóágon vagyok. Volt egy kisebb mélypont, amikor az új munkakört megkaptam, bár akkor az élet egyéb területe is több fejlődési csomagot adott. Akkor költöztünk és született meg Boldizsár, aki most kettő éves. Most úgy gondolom, hogy minden a legjobban alakult, sok-sok tapasztalattal és kihívással. Ma szorosan együtt dolgozom Kelemen Petrával, aki egy zseniális munkatárs, és akivel kiválóan kiegészítve egymást hozzuk ki a csapatból a maximális teljesítményt. Ez amúgy a L’Oréal-ra jellemző, és nagyon hálás vagyok érte, hogy rugalmas a cég. Így azt tudom csinálni, amiben jónak bizonyulok, ami a profilom.

Te miben vagy jó, mit érzel az erősségednek?

Erős vízióim vannak, és úgy gondolom jól tudok kapcsolódni az emberekhez. Szeretek motiválni, együtt fejlődni a kollégáimmal, és összefogni egy csapatot.

Milyen egy sikeres oktató a te szemedben?

Számomra sikeres oktató a jó fodrászból csak akkor lehet, ha emberileg tudatos és igazán felelős személy. Nyitott, fejlődni vágyó legyen, de fontos, hogy ne szálljon el, kontrollálja az egóját, tartson egyensúlyt. Az lesz igazán sikeres, akit kedvelnek és elfogadnak a kollégái. Dalotti Gergő, Vörös Tamás és jónéhány kolléga a Matrix-nál pont ilyen. Ők pontosan tudják, hogy minden megnyilvánulásuk róluk és a cégről szól, és azzal is tisztában vannak, hogy ezzel teremtenek. Azt szoktam mondani, hogy éppen ezért minden pillanatban felelősek vagyunk a kimondott szavainkért, a tetteinkért és a gondolatainkért. Egy csapat teljesítménye az egyének teljesítményéből áll össze. Az egyéni teljesítmény pedig abból, amikor valaki tisztában van önmagával, vannak céljai, és elkötelezett a cég és a képzésen résztvevő kollégák céljai mellett. És akkor meg is érkeztünk a körbe. Azt gondolom, ha az ember dolgozik azon, hogy minél jobban megismerje saját magát, azáltal tud egyre tudatosabbá és felelősebb személlyé válni. Olyanná, aki tudja, hogy a szavainkkal mindig építünk valamit. Vagy hidat, vagy falat. Persze nem baj, ha falat építettünk, csak ismerjük fel és dolgozzunk rajta, hogy abból híd legyen – szoktam a kollégáimnak mondani.

Így tehát szerinted mindig van mód a változásra?

Természetesen. Ha valakiben megvan a változásra való igény, mert felismerte magában a korlátokat, és látja, hogy adott esetben hol van az ő elakadása, akkor annak örömmel segítek. Nagyon jó látni azt, hogy milyen bátor emberek vesznek körül, akik nem félnek szembenézni önmagukkal, dolgoznak magukon, és ezáltal folyamatosan fejlődnek. Meggyőződésem, hogy akik önismereti útra lépnek, azok tudnak másoknak a lehető leghatékonyabban segíteni a fejlődésben. Ez pedig trénerként elengedhetetlen.

A saját magunk fejlődési folyamatában megélt élményeink – amik elég sokfélék lehetnek -, tesznek képessé minket arra, hogy a másikhoz empátiával és türelemmel tudjunk fordulni. Ez ugyan szorosan nem kapcsolódik a szakmához, de nagyon fontosnak gondolom a munkámban, hogy ilyen szemlélet mentén dolgozzak a kollégáimmal. Ezt korábbi munkahelyemen is megtapasztaltam: láttam azt, hogy hogyan fordulnak a fodrászokhoz a csapattársaim. Elkötelezettek voltak, én meg éreztem, hogy jó helyre kerültem.

Mit gondolsz, miért téged választott ki mindkét nagy cég ezekre a felelős pozíciókra?

Most azt gondolom, hogy talán Simon János és Langer Jelena is ugyanazzal a szemlélettel választott ki engem, mint ahogyan most én is választom a csapattagokat: a pozitív személyes benyomás, hogy jó legyen hozzá kapcsolódni, akiből majd kiváló csapattag lesz. Minden más tanulható, fejleszthető. Ez viszont egy olyan alap, amit az ember magával hoz és nehezen fejleszthető.

Tehát most nálad a felvételin a személyiség előrébb való, mint a szakmai tudás?

Igen, a személyiség 80%, minden más formálható! Persze, jó, ha lelkesedik a szakmájáért! Amit otthonról hoz, vagy saját magán fejlesztett – úgy értem, hogy képezte magát –, az egy interjún látszik, és ez akár döntő is tud lenni. Ha valakihez jó lehet kapcsolódni és elkötelezett a folyamatos fejlődés mellett, akkor azzal a kollégával komoly sikereket lehet elérni.

Van esetleg bármi, amin változtatnál vagy másképp csinálnál, esetleg megbántál a múltban?

Nincs. Semmit nem bántam meg, minden, ami történt fontos tapasztalatnak éltem meg. Pont mindig akkor és úgy változtak a dolgok, hogy már készen voltam rá. Ha azt a sarkadi fodrászgyereket nézem, aki voltam, néha megállok és gondolkodom, hogy is történtek a dolgok. Nagyon sok országban jártam, több száz oktatást tartottam, rengeteg kollégával dolgoztam együtt itthon és külföldön, több termék bevezetésében vettem részt, számtalan bemutatón szerepeltem és szerveztem. Imádom a munkámat. Gyakorlatilag szinte mindent elértem, többet mint, amit terveztem. Jövőre 50 éves leszek, és most tartok ott az életemben, hogy lehetőségem van arra, hogy mindazt a tudást, tapasztalatot, amit megszereztem, arra használjam, hogy megosszam a kollégáimmal, és egy fantasztikus csapatot fogjak össze, inspiráljam őket, és kihozzam belőlük és magamból a maximális teljesítményt.

A családodról nem beszéltünk még. Ők mennyiben támogatják a munkádat?

A feleségem egy fantasztikus nő, mindenben támogat. Ő nekem egy olyan lelkitársam, akivel nagyon mély kapcsolatot élünk meg. Jó érzéssel tölt el, hogy az lehetek otthon is, aki vagyok, és ebből rengeteg energiát merítek. Anikó orvos, teljesen más szegmensben dolgozik. Néha furán néz rám, hogy miért van 30-40 termék a fürdőszobánkban, túl azon, hogy a gyermekünk játszik velük. Persze mikor kipróbáljuk a haján, akkor örül és erősítem benne, hogy megérdemled. (nevet) De ő ezt is elfogadja, és szereti, ahogyan én élvezem ezt az egészet. Az pedig őt is nagyon inspirálja, ahogyan támogatjuk egymást az önismereti úton való lépkedésben.

Jól érzékelem, hogy te most igazán elégedett vagy az életeddel?

Abszolút. Egy kis család boldog tagjaként élem a mindennapjaim, szeretem a munkám. Gyakran meditálok, jógázom és kertészkedem. Azt gondolom, hogy tudatosan érdemes élni a mindennapokat, mindig hálát adok mindannak, ami körbe vesz.

Képek: Rigó István

További cikkekért böngéssz az oldalon! :)