Bagi Botond, bár pályahagyó fodrász, személyisége és munkássága bárki számára inspiráló lehet. Fodrászként kezdte szakmai életét, majd jógaoktatóvá vált, surf- és jógatáborokat szervez, tavaly óta pedig coachként dolgozik. Az interjú számomra is rengeteg jó gondolattal és inspirációval szolgált, olvassátok el ti is!

Miért választottad a fodrász szakmát?

Az én életemben sok dolog rendhagyó, így ez is. Alapvetően képzőművész pályán képzeltem el magam, grafikus szakra jártam egy középiskolában. Később jelentkeztem a Képzőművészeti és az Iparművészeti Egyetemre is, ezekre azonban már akkor nagyon nehéz volt bekerülni, nekem sem sikerült. Terveztem újra jelentkezni, addig azonban kellett valamit csinálom, így választottam a fodrászatot.

Művészi szemmel a fodrászatban is jól látom a kreativitást, az alkotási lehetőséget, ráadásul ebben az időszakban nagyon szerettem variálni a hajamat, mindig valami rendhagyóval rukkoltam elő. Ezt a fodrászom is többször megemlítette és kérdezte, hogy nem akarnám-e megtanulni. Kezdetben nem érdekelt, aztán rájöttem, hogy van egy évem a következő egyetemi jelentkezésig, miért ne tanulhatnám meg?

Néhány évig aztán benne is maradtál a szakmában.

Igen, kb. hat évig voltam aktívan fodrász. Az oktatás alatt sajnos sok kudarc ért, nagyon úgy éreztem, hogy nem az én utam. A végére aztán ez átfordult és nem is jelentkeztem az egyetemre. Ez részben egy akkor érkezett új tanárnak volt köszönhető, akit Fábián Andreának hívnak. Azóta is hálás vagyok neki, ő nagyban hozzájárult ahhoz, hogy elkezdjem a szakmát.

A fodrászat után jógaoktatással foglalkoztál. Mikor fedezted fel a jógát?

Akkoriban nem igazán figyeltem önmagamra sem testileg, sem lelkileg. Nagyon fiatal voltam, a hétvégék természetesen vad bulizással teltek. Hétköznap pedig dolgoztam, kezdőként pedig nagyon igyekeztem odatenni magam: teleírtam a naptáramat, hétvégén is dolgoztam, és nem tudtam nemet mondani senkinek. Visszagondolva ez egyértelműen kiégéshez vezetett. Akkor azonban nem vettem észre, hogy fáradt vagyok és nincs időm bizonyos dolgokra, amire egyébként kellene időt szánni.

Ez egészen odáig vezetett, hogy pánikbeteg lettem, amitől természetesen nagyon megijedtem. Nem tudtam mihez kötni a dolgot, nem ismertem fel sem a kiégést, sem a túlvállalást. Minden eszközzel próbálkoztam javítani ezen az állapoton, így találtam meg a jógát. Mint mozgásforma, nem állt tőlem messze, hiszen ekkor már csoportos tréningeket tartottam Body Art oktatóként. Már ez a mozgásforma is érinti a keleti formákat. A meditáció és a jóga spirituális része azonban távolabb állt tőlem, de testmozgásként elkezdtem gyakorolni. Nagyon hamar beleszerettem, heti két-három órára eljártam és úgy döntöttem, hogy elvégzem a jógaoktatói képzést is.

Ekkor hagytad abba a fodrászatot?

Nem, egy ideig még csak jártam órákra és közben fodrászként dolgoztam. Később azonban a korábbi Body Art foglalkozásokat átvezettem jógaórákba és elkezdtem hétvégi táborokat is szervezni. A fodrászat elengedése fokozatos volt. Néhány vendégemmel már barátok is lettünk, így ez nehezebb volt. Nem tudatosan ugyan, de elkezdtem leépíteni a vendégkörömet, és egyre kevesebbet dolgoztam a szalonban. Őszintén szólva az akkori élethelyzetemben ez megkönnyebbülést jelentett, ugyanakkor természetesen nehéz is volt. Féltem, hogy hogyan fogok boldogulni anyagilag.

Milyen megoldást találtál erre?

Milyen megoldást találtál erre? Elkezdtem több energiát fektetni a táborok szervezésébe. Egyre többet jártunk külföldre is, ahol elkezdődtek a surf-jóga táborok, amelyeket a mai napig tartok. Ez jövedelmezőbb vállalkozás, mint heti rendszerességgel jógaórákat tartani. A vállalkozás így biztosította a megélhetésemet és még utazásra is lehetőséget adott. Tavaly óta pedig coachként is dolgozom, ami szintén egy tartópillérré vált.

Hogyan találtad meg önmagadat ebben a sok mindenben?

Tulajdonképpen ez egy ív volt, ami még mindig tart. Nem szeretem a dolgokat befejezettnek tekinteni, nem gondolom, hogy az életben bármit be lehet fejezni. Az életünk olyan, mint egy ház: vannak céljaid vele, időnként átalakítod, de mire mindennel elkészülsz megint alakítani szeretnél, lesznek benne dolgok, amik elavulnak. Sokan úgy gondolják egy ponton, hogy a személyiségük már nem változik, vagy hogy a karrierjükben már kiteljesedtek.

Én soha nem gondoltam úgy, hogy megtaláltam a hivatásomat. Inkább úton vagyok és mindig abba az irányba megyek, ami a leginkább hív, amiben a legnagyobb szenvedéllyel tudok jelen lenni. Nálam a fókusz az, hogy a szenvedély mindig magasan legyen, de a tálalás olykor más. Ez a csapongás persze idővel csökkenhet, de úgy gondolom, hogy a változatosság keresése az életem utolsó pillanatáig rendben van.

Sok ember számára nagyon úgy tűnhet, hogy ez komfortzónából való folyamatos kilépés, ami egyébként mostanában kardinális kérdés. Egyetértesz?

A motivációm nem az, hogy kilépjek a komfortzónámból. Nekem ez egy természetes késztetés: jön egy szenvedély, aminek aztán látni szeretném a végeredményét és közben érezni a folyamatot, amíg benne vagyok. Egyébként többször hallottam már az általad mondott véleményt is, de személy szerint nem élem meg így. Amikor valami rossz történik, akkor be tudok pánikolni és be tudom húzni a féket. Nem vagyok vakmerő arc.

Ha már az előbb behoztuk a képbe a coachingot, kössük össze a mostani témával: ha valaki nem keresi az újdonságot, akkor nagyobb esély van a kiégésre, befásulásra. Erre coachként mit tudnál adni tanácsként?

Szerintem a legfontosabb az, hogy az ember jól érezze magát abban, amit csinál. Ha valaki a stabilitást szereti, és egy életen át biztos pontként tudja kikeverni ugyanazt a tökéletes színt, ráadásul a vendégköre is ezt akarja, akkor ez rendben van. Ha viszont valakinek a vendégei várják a folyamatos újítást, akkor jöhetnek a kérdések: Én hogy vagyok ezzel? Vágyom rá? Ha nem, miért nem? Meg tudnám adni a vendégeimnek? Vissza tudom őket utasítani?

A coaching elsősorban kérdések feltevéséről szól akár önmagunknak, akár a kliensnek. Rendszeresen felül kell vizsgálni az érzelmeinket, gondolatainkat, élethelyzeteinket. Figyeljünk magunkra és tegyük fel magunknak a megfelelő kérdéseket. Jól érzem magamat a szakmámban? Ha nem, akkor melyik részét nem élvezem? Mit tegyek, hogy jobban érezzem magam?

Ezzel még egy kicsit visszakanyarodnék az én életemhez: akkor nagyon jó érzés volt abbahagyni a fodrászatot. Feloldhatatlannak tűnő érzelmi szituációban voltam. Mostani fejjel gyakran vizsgálom ezt felül, és azt látom, hogy sokkal gyakrabban kellett volna nemet mondanom bizonyos vendégeimnek, akikkel nem tudtam együttműködni. Ilyen esetekben sem az vendéggel sem a fodrásszal nincs baj, de az együttműködést nem szabad erőltetni.

Ha folytatni szeretnénk a szakmánkat és meg szeretnénk őrizni benne a lelkesedésünket, akkor nagyon fontos, hogy megtegyük ezeket a lépéseket. Ez a kulcsa a fenntartható, szenvedélyes munkának.

Tudj meg többet Bagi Botondról

Facebook: BeSoulty

Instagram: BeSoulty, @a_hullamok_elmossak

Képek: Nagy Zsolt

További cikkekért böngéssz az oldalon! :)