A szocializmus évei rányomták a bélyeget minden magyarországi történésre és minden szakmára. Nem volt ez másként a fodrászattal sem. Harza Rozália, aki maga is egy fodrászszövetkezet tagjaként kezdte a pályát, válaszolt kérdéseinkre a korabeli viszonyokkal kapcsolatban.

Ön is egy fodrászszövetkezet tagjaként kezdte?

Igen, tanulóként. 1960-ban kezdtem a pályát 14 évesen. A szövetkezet pedig a Második Kerületi Fodrászszövetkezet nevet viselte. Budapesten minden kerületnek volt szövetkezete, a második kerületi volt az első. Ez már 1953-tól működött. 1953-ban a kisiparosok, vagyis maszekok nem csak saját üzletet nyithattak, de alkalmazottaik is lehettek.

Hogyan jött létre egy ilyen szövetkezet?

Az imént említett kisiparosok alakították a szövetkezeteket olyan módon, hogy minden eszközt és berendezést a szalonban dolgozók javára bocsátottak, vagyis „bedobták a közösbe”. A szövetkezeti tagoktól pedig részesedést vontak, amivel ők is hozzájárultak az anyagi helyzethez. Amikor pedig kiváltak a szövetkezetből, ezt visszakapták. Nem volt nagy összeg, tehát nem nevezhetnénk kezdőtőkének egy következő munkahely felé.

A Második Kerületi Fodrászszövetkezet vezetője Szendrey Ferenc volt. Én apám révén kerültem ide, tanulószerződéssel. Akkor ösztöndíjat is kaptam, illetve évente vizsgáznom kellett. 1964-ben aztán az Első és Második Kerületi Fodrászszövetkezet úgymond fuzionált, vagyis egyesült. Ehhez csatlakozott kicsivel később a harmadik kerületi is. Ez is ebben az időszakban jött divatba. A kisebb kerületi szövetkezetekből lett például a Budai- vagy a Kék Duna Fodrászszövetkezet. Ezeket a korabeli neveket néhány helyen még ma is lehet hallani.

A szövetkezeteknek volt egy „TMK-ja” (Tervszerű Megelőző Karbantartás, a szerk.). Ez azt jelentette, hogy a szövetkezet biztosított villanyszerelőt, gáz- és vízvezeték szerelőt és festőt. Ők javítottak ki minden hibát, amik adódtak az üzletekben. Festeni pedig minden évben kellett, így ez is rendelkezésre állt. Ha manapság vállalkozik valaki, akkor mindent magának kell állnia, ráadásul ma sokkal nagyobb költségekről beszélünk. A korai időszakban a részesedésnek köszönhetően minden biztosítva volt központilag.

Ezek voltak az egyedüli üzletformák a szakmában?

A szövetkezetek mellett Állami Fodrászüzletek is létrejöttek ugyanebben az időszakban. Volt ilyen például Miskolcon, de Budapesten is. Budapesten a BÁF volt (Budapesti Állami Fodrászat – a szerk.). Ha valaki itt dolgozott, akkor már alapfizetést kapott, akkor is ha „nem termelt eleget”. Ha pedig több volt a vendég, akkor több fizetést kapott az adott fodrász. A szövetkezetben nem volt alapfizetés. Ott csakis százalékos fizetés volt, minél több vendég, annál több pénz.

1975 körül aztán felbomlottak a nagyobb szövetkezetek. Ekkor kisebb csoportosulások jöttek létre, 2-3 szalonra jutott egy vezető. Ezeket már kisvállalkozásnak nevezték. A ’80-as években pedig már megérkeztek a nagy szalonok Zsidró Tamás és Hajas László úttörésével. Ők már alkalmazottakkal dolgoztak és több szalont is nyitottak. Ez a forma működik jelenleg is, a legtöbb esetben vállalkozók dolgoznak egy-egy nagyobb szalonban. Ez pedig nagyon hasonlít a korábbi fodrászszövetkezetekhez.

Az oktatás is sokat változott az évek során. Ez miben érzékelhető?

A mi időnkben biztosítva volt a továbbképzés. Minden csütörtöki napon voltak oktatások. Egyébként az iskolai oktatás úgy zajlott, hogy egy hét elmélet, aztán egy hét gyakorlat. A fodrász szakmába a 60-as években nagyon nehéz volt bejutni. Engem is apám juttatott be, neki egy magas beosztású személy még meg is jegyezte: „Ha azt kérnéd, hogy a lányodat az orvosi egyetemre juttassam be érettségi nélkül, azt könnyebben el tudnám intézni.”

Mindenki fodrász akart lenni. Ezért aztán alig voltak helyek. Én sem akartam lenni semmi más, csak fodrász. Várólistás lettem, így kerültem végül a szövetkezethez gyakorlatra. Ráadásul a női fodrász helyek teltek be leghamarabb, én pedig férfi-női fodrász szakon tudtam maradni. Később ebből lett mestervizsgám, ami akkor elég ritka volt, mert a mi osztályunk volt az utolsó ilyen típusú, utána csak külön lehetett tanulni. Ezért aztán 1979-ben fel is kért az OPI (Országos Pedagógiai Intézet – a szerk.), hogy segédkezzek a tanterv elkészítésében, mert addigra újra szerették volna összevonni a férfi-női fodrászatot, az „1515. számú szakma” keretében.

Budapesten nem is akarták ezt a változást, mert nem szembesültek azzal, hogy túl sok női fodrász volt. Vidéken ez nagyon látszott, a kisebb településeken, falvakban nem is volt férfifodrász, pedig szükség lett volna rá. A szakma összevonása véleményem szerint egyébként is jó ötlet. Meg lehet tanulni mindkettőt, itt vagyunk mi élő példának.

Hogy látja a mai fodrászoktatást?

Nem értek egyet azzal, hogy manapság a fodrász szakmát olyanok tanítják, akiknek nincs sok gyakorlati tudásuk. Fontos az elmélet, de a gyakorlat még fontosabb. Az én időmben lehetett maszekban és szövetkezeti tanműhelyben is tanulni. A tanműhelyi oktatás a mai napig is működik. Ilyenkor egy mester mindenre megtanítja a tanulót. Maszekban sajnos a tanulókat régen inkább cselédként kezelték. Örülök, hogy ez megszűnt.

A központosított tanműhelyi képzést nagyon jónak tartom, maradjon is így, mert így valóban képzett szakemberek kerülhetnek ki az iskolákból.

További fodrásztartalmakért böngéssz az oldalon🙂

Képek: Femina